Szabó Lőrinc és Balassagyarmat

Szabó Lőrinc gyermekkorában, 1905 és 1909 között élt Balassagyarmaton, amikor odahelyezték mozdonyvezető édesapját.
A költő „Tündérvárosként” emlékezett gyermekkora városára.

szabo_lorinc_ul500465

„Balassagyarmat

Balassagyarmat – óh, hogy szeretem!
Legszebb ott volt fiatal életem,
ott nem bántott talán még semmi se
(s ha bántott, rögtön gyógyult a sebe).
Véletlen, hogy apámat épp oda
vezényelte a vasút. Nekem a
folyó tetszett legjobban, az Ipoly.
“Csupa örvény: sikoltasz, s már sodor!” –
mondták a nagyok… Örvény – ez a szó
a mesékbe vitt, oda, ahol a jó
tündér lakott, s a gonosz, s a csodás
királylány, s a lángtorkú óriás,
és Isten, s az ördögök-angyalok.
Örvény volt nekem a világ s titok.
Hogy hittem még! – látóhatáromon
úgy élt a sárkány, mint egy rossz rokon,
épp úgy élt, csak egy kicsit távolabb,
mint mi a Templom utca 10 alatt.
…”

(Szabó Lőrinc: Tücsökzene – részlet)

Szabó Lőrinc a vers keletkezéséről

„Otthon

Egy eltűnt városban
Emlékezés Balassagyarmatra
II. 1

Budapesten lettem ember, Debrecenben voltam diák, Balassagyarmaton kezdtem az elemit. Mindhárom városnak nagyon fontos a szerepe az életemben. Sokkal fontosabb, mint Miskolcé, amelynek szülötte vagyok, és amelyhez, sajnos, alig köt valami emlék.
A három város közül nekem Balassagyarmat a legköltőibb és legkedvesebb. Nem hagyott bennem semmi fájdalmat. Ellenkezőleg. Rágondolni a zavartalan, napfényes, tökéletes mesét jelenti. A védő, burkoló, édesen ragyogó irrealitást, az egyetlen idilli környezetet a föld kerekén, azt az elérhetetlenül távoli és boldog világot, amit legfeljebb – mondjuk – Szamoa vagy Haiti jelenthetett felnőtt álmodozóknak az új háború kitöréséig. A 13 ezer lakosú városka bizonyára megérdemelne valami egészen másfajta, reális tiszteletet; ilyesmivel azonban én nem szolgálhatok: én Gyarmatot tulajdonképpen nem ismerem. Balassagyarmat számomra tündérváros.
Annak idején persze egyáltalán nem tartottam szépnek, különlegesnek, vagy pláne tündérinek ezt a választott szülővárosomat. Semmilyennek sem tartottam. Egyszerűen csak jól éreztem benne magamat, mint a hal – egy nagyon piciny, majdnem újszülött hal – az Ipolyban. Sajátságos módon, de föltétlenül hozzájárult ehhez a kora gyermekkori boldogsághoz az életünk egyszerűsége és szegénysége is. Ha mást is észlelek, ha többet hallok valami nagyobbról és szebbről, bizonyára törés támadt volna a teljes naivság tündérképein. A tisztes szegénység azonban a megelégedettség varázsába zárt bennünket. A tündérváros egyúttal az egyetlen valóság volt.
De máris további megszorításokat kell tennem. Nem ismertem én Gyarmatot még akkor sem. Csak egyes részeit. Azokat, amelyekbe elküldtek valamiért, vagy amelyekbe elcsábított a kalandvágy. Az utcánkat ismertem tehát, aztán az Ipoly környékét, a ligetet, s ezenkívül még azt az alighanem délnyugati városrészt, ahol a malom állt, s talán ma is áll. Úgy hiszem, az egész területet be lehetne járni egy óra alatt. Én három-négy esztendeig jártam benne, és nem bírtam betelni vele. Négy-, öt-, hat- és hétéves gyermek voltam, amikor ott éltünk, s teljesen fogva tartott a család és a közvetlen szomszédság társadalma, s főleg a természet és a saját énem. Nem tudok tehát semmit, ami történelmileg vagy társadalmilag fontos vagy érdekes lehetne a balassagyarmatiak szemében. Egy szegény kisgyermeknek nincsenek társadalmi kapcsolatai vagy meglátásai. A városhoz fűződő viszonyom csak később vált fontossá: akkor, amikor újra eszembe jutott, amikor magyarázattá vált sok mindenre, aminek a nyomait, alapjait kerestem magamban. Annak a sok kényszerű önvizsgálatnak a során ugyanis, amelyekre a költőket a természetük ítéli, számtalanszor eltűnődtem a hajlamaimon és vágyaimon, azon, hogy mi lehet az eredetük, mi bennük a közös vonás: mi a közös alap azokban a hangulatokban, amelyeket én általában kellemeseknek minősítek. S kiderült, hogy ami számomra szép és vonzó, az egy kicsit mindig gyermeki, meseszerű, egy kicsit mindig csodálkozás. Ne értsenek félre, nem akarok valami mesterkélt ügyefogyottságot, valami poétikus félszegséget mímelni. Nem. Én úgy vélem, hogy megtanultam a kötelező emberi leckét, ismerem és vállalom a való életet. De hát mindenki vágyik valamire, legtöbbnyire arra, amije nincs. Nos, énnekem nyugtom, szabadságom nincs, ráérő időm és felelőtlenségem nincs. Nyilván ezért becsülöm annyira a szabadidőt, a kötetlenségek nélküli életet, a tétlen merengést. Egy nagy angol költő szerint a gyermek a felnőtt apja. Ezért szeretem én is azt a gyermeket, aki voltam: az ősömet szeretem benne. Túlzott lírizmus ez? Jaj annak, akiből ez a lírizmus hiányzik.”

Forrás:
http://krk.szabolorinc.hu/03/61c.htm
http://ujszo.com/online/kulfold/2010/10/09/szabo-lorinc-emlektablat-avattak-balassagyarmaton
http://mek.oszk.hu/01000/01068/01068.htm
www.irodalmijelen.hu